Azt hiszem, legegyszerűbb, ha rögtön belecsapok!

Átlagos napnak indult, beérvén munkahelyemre még csak nem is a szokásos hétfői, vasárnapról átívelő kosz fogadott. Valami azért lógott a levegőben.

Egy óra körül kihívtak az irodámból, hogy van ott egy nő, aki rosszul van. Tényleg rosszul nézett ki, remegett, sápadt volt, össze akart csuklani. Leültettem, adtam neki egy pohár vizet, kérdeztem, mit érez, de csak nyöszörgött, hogy nagyon rosszul van. Hívtam a mentőket, kifaggatak, mi lehet a baja. Éppenséggel sok minden lehetett: volt ott magas vérnyomás, cukorbaj, de a nő a hasát és vesetájékát fájlalta. A mentők ígérték, jönnek. Közben egy fél nyugtatót is adtam a víz mellé, megfogtam a kezét, próbáltam megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. 

Ekkor jelent meg a színen Sanyi bácsi, intézményünk nemrég megözvegyült örege és legújabb törzstagja. Hangos jajveszékelésbe kezdett, hogy jajjaj Margitkám, ne itt halj meg, jaj Istenem ezt rossz nézni - és míg Margitka, aki ezek szerint régi ismerőse volt, valami támogatásra és biztatás félére számított, megpróbált Sanyi bácsi kezébe kapaszkodni, aki viszont nem hogy a felé nyújtott kezet nem fogta meg, de tovább jajveszékelt. Ettől Margitka nem lett jobban, sőt! 

Mint váratlan reménysugár tűnt fel Guszti, aki támbotjával araszolt a helyszín felé, és mint kiderült, Margitka jó barátja volt. Ezzel Sanyi bácsi felmentődött, és számomra érthetetlen módon időnként nevetgélésbe fogott. Hogy mi váltotta ki ezt nála, nem tudom, mert közben a mentőket lestem az ajtóban. Guszti rögtön önbíráskodásba kezdett: nem történt megfelelő intézkedés, ezért a saját telefonján hívta a mentőket, akikre "már egy órája várunk". Akkor pontosan 16 percnél tartottunk.

Ám mint derült égből villámcsapás, megjelent egy újabb szereplő is: egy 150 kg körüli hegy méretű ember, aki se pá, se pacsi berontott, és elkezdett ordítani Margitkával. Hogy azonnal hagyja abba a cirkuszt. Hogy azonnal álljon fel és menjen haza. Na, jó, akkor bekíséri az urológiai klinikára.De most aztán már gyerünk - ordította. Mondom neki, ezt most fejezze be, mert ez a nő nagyon rosszul van, és mindjárt itt lesz a mentő is, meg kell várni, amúgy sincs olyan állapotban, hogy menjen. Innentől velem ordított tovább: mi közöd hozzá, te hülye kurva, az anyám, és én viszem az orvoshoz, ne pofázz bele! Ki vagy te itt? Elviszem és kész.

Időközben Margitkának még erősebb görcsei lettek, verejtékezett, reszketett, próbálta a fiát valahogy kezelni, aminek az lett az eredménye, hogy összeesett. 

Senki nem reagált. Se Sanyi bácsi, se Guszti bácsi (ő mondjuk fel van mentve), se a többiek, akik ott tartózkodtak, beleértve a hegy méretű fiút is. Igaz, őt kerek perec kiküldtem, hogy legalább ne ártson tovább, és ettől kezdve a buszmegállóban szidalmazott engem tovább valakinek hangosan, hogy minél többen hallják, bár "csak" telefonált.

Margitkát, többszörös felszólításomra, végül egy férfi segítségével visszatettem a székre, és kisvártatva megérkezett a mentő is. Azonnal a kocsiba tették, a de az anyázás foszlányai még utolértek az irodámban is.

A szívem majd kiugrott a helyéből, a vérnyomásomat még jó, hogy nem tudtam megmérni. Bekaptam egy szem Seduxent. Kisvártatva meg is nyugodtam, még enni is tudtam. Igaz, el is tompultam. De végeztem a munkámat tovább. Fél öt felé megjelent egyik kedvenc kliensem, Róbert. A tompaság itt azonnal véget is ért. Azért jött, hogy nézzem meg az e-mailjeit. Öt éve nem képes rá önállóan, pedig egy nálam sokkalta türelmesebb ember tanítgatta. Hiába, Róbert öntudatos tanárember. Ő nem tanul, hanem tanít. Engem is. Hogy hogyan kell megnézni az e-maileket. Tíz percen belül hatszor-nyolcszor oktatott ki az arcomba mászva, hadonászva. Először az öt év során én is mondtam néhány oktató jellegű mondatot neki - ezzel  végleg bebizonyosodott, hogy a Seduxen elvesztette a rám gyakorolt befolyását. 

Róbert a levelezésről a telefonálásra óhajtott áttérni. Ám a telefon nem volt sehol. Hívtam, sípszó. Senki nem látta, hová lett. Lázasan kerestem, sehol.

Aztán lassan, de csak azért lassan, mert nem akartam elhinni a nyilvánvalót, tudatosult bennem, hogy bizony ellopták. Megint.

Jól jött ez a kis zűrzavar!